Sms hegyek, utolsó Emailek, indulás előtti utolsó hétvége a safarizóknak. Na, tény, hogy kicsit háttérbe húzodott a netkaffe látogatás, de hát dübörögve gyártja a bázis a napi merüléseket 3 hajóval. Természetesen mindenki szellősen, kedves csoportjával merül, nem ám csak úgy öszevegyítve 30 szibériai snorkelessel, meg lelkesen tapizó arabus búvárfiúkkal. (ezek szerint félúton vagyunk egy német bázis szolgáltatási nivója felé, még ha ez az út hosszú is) Ennek szellemében furcsának tűnik, hogy a safarihajóról, meg általában a bekonferált nagy kalandból semmi hír.
Nos, tegnap a Queen Hannah mellett kötöttünk, ami egyre közelebbről egyre csábítóbban dobogtatta meg a szívemet. Crashel álltunk a fedélzeten, csak néztük, és megállapítottuk, hogy újfent jó cserét csináltunk ha csak az úszótestre is gondolok. Azért fogtam a telefonom, hívtam a managert: Te, akkor végleg fix, hogy melyik hajóval megyünk? Bárhogy is ismerem a helyi viszonyokat, tudom, hogy nem megnyugtató a végleges választ lebegtetni, de itt szabályok vannak. A magyarázat, hogy a Brothers zóna engedélyt elvették a Queen Hannahtól pár hónapja, nos, még a mai napig nem kapta vissza. A safarit eszünkbe sem jut áttenni északra, marad a kontraktban foglalt: azonos, vagy jobb hajót az ügyfélnek!
Szerintem méretre, komfortra sikerült megtalálni, a managementben használt Emperor név meg sokat nyom a viszonyokat ismerők előtt. Igen, a kicsike angolokkal futó, másodéves hajó. Ezúttal már több csere nem várható. Ha valaki az útrakelő csapatból izgul, olvasson tovább: van itt számára pár aktuális infó még.
Continue reading ‘Safari előtti hullámok’
Popularity: 6% [?]
Normális ember kerüli a kórházakat, főleg, ha semmi baja. Az egyiptomi kórház pedig duplán tabu, az ország képzési kultúrája, mentalitása nem sok bíztatót plántál a hitetlen szívekbe. Szorongva léptem be az intézménybe, azonnal kommunikációs zátonyra futva. Azért a recepciónál már megértettek, megtörtént az adminisztráció, leróttam a 40 LE vizitdíjat, aztán vártam a rendelő előtt 10 percet. Két asszisztens kísért be a rendelőbe, már kezdtem félni. Körbenéztem, de egy orvosi vitrin tűntető ürességgel állta falnál, egy paraván mögött pedig vizsgálóágy, meg egy mammutnak való defibrillátor. Kopár, nagy helység volt, a doki asztala négy székkel igyekezett stratégiai méreteket elfoglalni. Na, egy átfogó, szakmai, hivatásos búvárnak előírt orvosi vizsgálaton fogok átesni gondoltam – de minden képzeletemet felűlmúlta, ami történt. Vérnyomás mérés háromszor, lázmérő hón alá kétszer, sóhajtás, vagy öt percig. Az volt az érzésem, hogy vagy valami nincs rendben, vagy a dokit helyettesíti valami dublőr, aki a tévéből tanulta a szakmát. Nem gondolkodhattam sokat, mert annyit kérdeztek még, hogy a fülem rendben van-e? – majd kipenderítettek a rendelőből. NO PAIN – BIG GAIN! – hirdette Smile plakát mindenfelé. Ehhez igazán nem volt szavam, fütyörészve távoztam. Pár nap múlva hivatalos engedéllyel rendelkező legális, regisztrált búvárvezető leszek. Ez pedig nagy szó errefelé, ha nem nézzük, hogy arabus kolléga 50 merüléssel és némi úsznitudással eléri ugyanezt a státuszt.
Delfinekkel úszni, egy valóra vált álom, úgy ahogy van. Ha ismétlődik, akkor a visszatérő fajtából. De hát a búvároktatók azok már csak ilyen álmodozók, akiknek alkalmuk mindennap lenne, de az igazán nagyszerű dolgok nem történhetnek meg mindennap.
