Monthly Archives: August 2007

Szumma negro

Gondolatban még ott ketyeg Montenegro, a következő szezon ígérete, amit persze szívesen vállalnék, csak persze kicsit másképp. Ha valaki belép a határon, akkor szinte az első óriásplakátról ugye a Norma2 köszön – nocsak, szimbólummá válik búvárhajónk?

Összegezve a dolgokat Dragannal strapás szezont tudhatunk magunk mögött, ami nem jöhetett volna létre rokkantség vagy belegebedés nélkül, ha nincs velünk segéderő, Mikó, vagy Darija személyében. Persze felrebbent a hír, ami kedvét szegi a legmerészebben szárnyaló madárnak is: jön az új búvártörvény, koncesszió lesz.

Hazaút: Horvát pályán megint

A naptáramban a főszezon címszó alatt szereplő közlekedési tilalmak között szerepel a pénteki leutazás, a szombat, vasárnap, mostantól pedig a hétfői hazaút. Hajnali 3kor indultunk, kétautós konvoj, Splitnél időben a pályán voltunk. A boszanac finánc 20 EUR zsebpénzt kért Metkovicnál, de ezt én megtagadtam tőle, ő meg cserében a továbbhaladást. Mindegy, ezt a pénzt akkor már inkább a pályára költöm (ahol nem igen trafizhatnak le a rend őrei), mint családsegítő programra.

Bevallom, nagyon álmos voltam, úgy éreztem, soha ennyire fáradtan még nem indultam el. Két óra alvás után fél 10-re már a hömpölygő forgatagban találtam magam.

Nyolc kilométer araszolás másfél óra alatt, mikor az alagútnál egysávosra szűkül a pálya. Aztán még egy kisebb araszolás, majd Zágrábnál egy 8 kilométeres megint.
Pályán cola 15 kunáért, kávé 22-ért. Pályadíj 179 kunes, alias 26 EUR. Mondom a csókának átversz, nem annyi. Meddő vita, csókolom megint az Idegenforgalmi Hivatalt hagyva újabb tanulópénzül oda vagy 2 EURót. Persze, ezen a kapun nem írják ki az EUR összeget- igaz, máshol a blokkon szerepel már az átváltás, visszajáró, stb. Azért van okom rühelleni horvát turisztikai mentalitást, nem?

Tömegek mennek hazafele, tehetetlen az ember, végig kell szenvedni. Sietek haza, fáradt vagyok, pihennék már nagyon. Ilyen lassú és strapás haza utam még nem volt soha, este lett nyolc, mire érkeztem. Pihennék is már, napokat… Hiszen a nyári szezon rendben mögöttem.

Prevlaka – Prevara

Az összepakolás után egy horvátországi villámlátogatásra indultam. A határátlépések frissítésén túl célom a határvidék félszigete, maga Prevlaka, no meg az ott álló erőd. Bámultuk eleget hajózás közben, a robosztus épület kíváncsivá tett, de eddig nem vágtam bele a felfedezésébe.

Prevlaka nemcsak földrajzi név, hanem egy fogalom: katonailag erősen érdekelt félsziget volt az elmúlt évszázadban. Eredetileg a Monarchia építtette a Kotori öböl bejáratát záró erődláncot (Arza, Mamula, Prevlaka) de a második világháború óta is militarizált övezet volt. A legutóbbi délszláv háborúban a szerb és horvát haderő felváltva birtokolta, de ennek a történelméről éppen csak a félsziget elhagyott épületei mesélnek. Jelenleg parknak van minősítve, ahol sorompó zárja az utat a látogatók előtt. Nem Nemzeti Park: Park Prevlaka, Croatia.

A prevara szó jelentése szélhámosság, átverés, alaptalan ígéret. Legalábbis aszerint a szótár szerint, amit kedves crnagoac ismerőseim okítanak nekem. A továbbiakban ez a szó tökéletesen ráillik erre az elzárt parkocskára, főleg, ha valaki veszi a fáradtságot és belelapoz a kétnyelvű, színvolas prospektusba.

Magam befizettem a 15 kuna díjat, majd gyalog indulok az erőd felé. A minden órában induló elektromos kisvasút pihen: következő indulás csak du. 4-kor! Nos, én nem várnék addig több, mint 2 órát, megemlítem a horvát idegenforgalom lehúzós k* anyját, aztán törülközővel, fürdőnadrággal és fényképezővel felszerelkezve elindulok a jelzett irányba.

Aszfaltút fut a parton, balról a tengerrel. Sziklás part, helyenként a határ mementóit idéző rozsdás szögesdrótokkal. Megyek a térkép alapján tervezett irányba: gondolva az erőd a turisztikai attrakció, ott majd elheverek a strandon, talán megnézem a búvárbázist, aztán befrissítőzve visszajövök a félsziget túlsó oldalán, megsasolom az ország legnagyobb outdoor falmászó standját, megnézem a paintball terepet, a szamáristállókat, majd hazahúzok mielőtt Mikó azt hinné, hogy lepattantam.

Az erődhöz érve kerítés fogad: tilos a gyalogturné, elzárt terület. Feljebb egy utat találok, ami bevisz az erődbe. Pont olyan kiábrándítóan lakatlan, gondozatlan és enyészettel küzdő rom, mint a Mamula. Utóbbiért nem kérnek pénzt. Strand, frissítő, útjelző tábla sehol. Elindulok a széles úton, gondolva ez majd körbevisz.
Hamar egy támaszponthoz érek: Tito to je nas put felirat fogad, lépcsők, pálmák, emlékeztetnek a jobb időkre. Fenn újabb bunkerek, meg az üzemelő világítótorony. Visszafordulok, hisz sehol egy lélek – fura érzés a vadonban, ahol mintha egy láthatatlan háború tegnapelőtt kisöpörte volna az emberi jelenlét nyomait hagyva csak. Nos, a szomjúság érzése is útitársul csatlakozik: lassan egy órája menetelek már. Strandnak nyoma sincs, embernek, frissítőnek még annyira sem. Tovább az úton.