Monthly Archives: October 2007

Dahabi buliképek

Minden nap a csoportok visszatérnek a merülésből, benépesítve a bázist. Itt van mindenki, s marad is többnyire, hiszen közel a vacsora. A kaja az jó, menü, amiben sokszor szerepel a grillezés, amit maga a bázisvezető szigorúan saját kézben tart. Imi otthon van a témában, vagy ötnyelven tüzeli az éhes embereket.

Nos, hagyományok is vannak. Ilyen a búváravatás Lighthouse módra, vagy születésnapi buli. Ez utóbbi pedig pont Imi szülinapja alkalmából került megrendezésre. Egyiptommban nem hétköznapi kaland csülköt az asztalra tenni, vagy jó kis babgulyás sem mindig kerül az asztalra. Nos, mellé még a nagy grillrácson izzadtak a fasírtok, meg a húsok. Direkte a sétányon, a ház előtt. Itt még a kóbor kutyák is csontokkal rohangáltak, s jutott trakta mindenkinek.

A hangulat is meredeken emelkedett, hiszen a másnapi merülések árnyékában azért fért alkohol a konty alá – s került is. Kerekedett torta, aztán meg a STAFF egyenruhába bújva, luficsokorral, ajándékkal, a köszöntötte a górét. Hagyományok szerint a buli az éjszakába nyúlt, de erről se képem, se mesélnivalóm nincs, bár készült házi videó a táncos mulatságról.

Persze más estéken is garantált a jókedv, s uramatyám, ha összeül féltucat búvárvezető, akkor nem a melóról van szó, hogy kinek milyen búvárvendégei vannak, hanem rendes baráti beszélgetések zajlanak, miközben fogy pár sör. Jó a csapat, s jók a hagyományok. Dahabba mindig is szívesen mentem, ha valaki megtapasztalja, akkor csakis hasonló következtetésre juthat. Feelingje van kérem!

Palack nélkül

A napokban számomra megállt az élet. Nincsenek merülések, messzi merülőhelyek, van helyette tréning. Úszok, merülök tüdővel, szokom a vizet, pihenek hozzá. Erre mondják, hogy szabadság. Meg arra is, mikor készülék nélkül lebeg az ember a kékségben, napsugarak táncolják körbe, s percekig nem lélegzik.

Persze rengeteg fajtája, mércéje, módja s mikéntje van a víz alá merülésnek egy lélegzettel is. Kicsit összekapva magam gondoltam megmérem magam, s Robival bementünk egy tréningre. Mit mondjak, elsőre sokkal jobban tetszett, hogy egy szál fecskében tizenötön löbbögök lazán, mint felvértezve 5 mm neoprénnel, súllyal, s uszonnyal tekerjek le, s fel. Mondjuk ki, hogy nem éreztem formában sem magam, a nekikészülés alatt meg a napok óta tartó nagy hullámok csaptak át minduntalan a fejünkön. Na, így lélegezz mélyeket pajtás!

Végmerülés – Islands

Kimerülésről szó sincs! Ez a hazautazás előtti nap, mindenki be van sózva egy délelőtti merülésért. Az időjárás kedvező, nyomulunk le délre, az Islandshoz. A merülőhely Dahab egyik korallabirintusa, azaz guide legyen a talpán, aki ne fohászkodna a sikeres visszaérkezésért szerencséjéhez. Persze lehet menni rajzolt útvonalon is, de az nem a stílusunk ugyebár. Tehát olyan a zátony, mint egy nagy hagyma, kis korallpadok sorakoznak szorosan egymás mögött, ha az ember bevállalósan kacsázik a sűrűjében, akkor a legérdekesebb a dolog, s egyben eltévedni sem nehéz.

Mivel másfél éve voltam itt utoljára, én is elmotyogtam egy fohászt, aztán egy 50 perces menetre nekivágtunk a csapattal. Az első kerülővel Napóleont kerestem, de halunk házon kívül volt, tehát csak az időnket vesztegettük. Percek múlva elértük a zátony külső koronáját, s itt beleakadtunk egy hatalmas sárgafarkú barakkudák alkotta suliba.

Holes

Kék lyuk, van egy pár a világon. Legismertebb talán Belize, Dean’s Blue Hole, vagy pedig nekünk itt Dahabban, szinte a parton egy mélységes. Nincs búvár, kiben meg ne dobbanna valami, mikor ezeknek a mélységes, hatalmas liftaknák misztikus olajkék vizébe letekint. A fény sugárzik lefele, csóvát vetve, táncolva tűnik el, hogy soha, semmi ne térjen belőle vissza. Valószínű ennek a mélybe húzó erőnek, ismeretlen dimenziónak van tiszteletet parancsoló ereje. Sokadszorra is érzem ezt, hiába a biztonságérzés és a tudat, hogy nem történhet semmi, nem fog jönni egy szemberohanó kamion, hogy átgázoljon rajtam, nem kapok eltévedt puskagolyót, vagy pecsételi meg életem valami lassan ölő méreg. Biztos helyen vagyok, valahol félúton kétféle veszedelem között: a mélység és a part között. Lebegve, egyensúlyban.

Most azonban nem a saját érzéseim állnak a fókuszban, hanem csapatom van: 30 méteren driftelünk a Bellsnél beszállva, be, s át a Blue Holeon. Négy nap után ez nem jelenthet problémát gondolom, de az élet mindig rácáfol. Kissé körülményesen kanalaztuk be magunk a szűk hasadékba, majd jutottunk onnan le az utazómélységig. Másodlagos tény, hogy nem kellett sem sorban állnunk, sem üldözők elől menekülve sprintelnünk. Nagyon lazán, gyengéden hullott ránk az ölelő harmincas, ahogyan csendes hűvösében megtaláltuk a lebegést az izzadtságos kezdetek után.

Kéregszivacsok, kovamoszatok borították hatalmas tömbökben a függőleges sziklafalakat, ahol az volt az érzésünk, lám mégiscsak tudunk repülni! Ide-oda szökkelltünk, siklottunk, egyedül a magasságra (hisz repülünk, nem?), meg a nyugodt légzésre ügyelve. Tizenöt perc után száz bárok néhány palackban, ideje amúgy is emelkedni, hisz jön az átszálló. 28 percnél már 10 méteren vagyok, mögöttem-felettem a küszöb, s mint landoló repülő, elegánsan fordulok, lássa mindenki, mi merre – s átlendülök a vastagon pulzáló haldús korallfürtök fölött, mutatva az irányt. Kívül, s belül a mélység, mint egy küszöb, olyan ez a padka, elválassza a krátert a kinti mélységtől.

Jobbra mint finom húrok, több függőleges kötél vezet a semmi kékjébe, itt gyúrnak a freediverek, légzőkészülék nélkül tűnnek el a semmibe, valahova oda, ahol a kéklyuk kapuja sejthető ötven alatt. S mi mondjuk az embereknek, nem játszunk a mélységgel?!

Borzongató látvány, hihetetlen s létező. Az ember megint megmutatja, hogy képes rá: valamire, bármire, ami elegendő kihívást jelent. Ki trimixel, ki anélkül, ki egyáltalán semmi nélkül.

Roberto mutatja este a videót:majd belinkelem, ha rátalálok. 🙁

Délután újabb csorgás, huszonötön, visszafele szembeáramlással, ami éktelen mennyiségű nejlonanyagot sodor. Minden fele lebegnek a zacskók, nejloncafatok, szemét. Soha nem láttam még erre ilyet, döbbenek is, elszomorodom, hisz megérint a butaság, ami emberi eredetű, ahogy a hulladék is, mit szemlélünk. Reménytelen, nem javítható hibák sorozatát követi el az ember az élő-világ ellen. Mintha nem lenne kezünkben a döntés, hogy egy egészséges, haldokló, vagy egy tönkre tett beteg élettérben akarunk-e létezni. Ezek után nem is lepődöm meg, hogy nem sikerült találkoznunk Napoleonnal, sem teknőssel, akik a hely nagy barátaiként ismertek.

Azért estére még egy merülés belefér: csak menet közben döbbenek, hogy Kálmánnal kettesben, túl a bemelegítésen egy fundive-ra indulunk. Igaz, a lemenő Nap utolsó fényeinél még bailout vizsgagyakorlata forog fenn, de percekkel később már az éjszakai életet fotózzuk bőszen. De nagyon vadul. A kooperáció tökéletes: én kattogtatok, ő pedig világít a Kowalski 620-as nappali fényével.

Felébred bennem a feeling: igen, ilyen egy éjszakai merülés. Ez az! – és ettől teljes egy búvár napja.

Mi lehetne ennél jobb? Csakis valami extrém éjszakai kaland: ha túlnyomásos, akkor mondjuk valami búvárkészülékes, holdfényes kanyonos merülés. Hát szerintem ez az, ami speciálisan Dahabban a top prímet elviheti. S közeleg a telihold…

Egyre jobb, avagy Canyon megint

Fülledt, hosszú éjjel volt, kertvárosi lakhelyünk Dahab neszeinek teljes skáláját megszólaltatta: hol a tevék gurgulázó torokhangjai, hol egérmatatás, hol a fal tövében alvó beduin gyerekek visalkodása oszlatott bele az amúgy csendes miliőbe. Szúnyogok zizegtek, kecskék hallgattak, tehát körbe voltunk véve élettel a javából. Az előjelek dacára, teljesen tervszerűen jött a reggel, ahogy az egész világon mindenhol. Persze azért másképp, mint otthon, ahol egy autóindítást dérkaparás előz meg.

Lendületesen indultunk, a pakolás, beöltözés mára már rutinná vált. Huszáros rohammal lehajráztunk a Canyon lagúnában startra toporgó hetven búvárt, így azért elégedettformán szemléltem a rendezetten követő csapatom. Ma már komolyan vették a tervet, a merülést, meg a levegő felhasználásra is tudtak ügyelni. Tehát ráérősen, ráfordultunk a nagy hasadékra, ami ott tátongott a sötétkék letöréssel a fehér homokplatóról, buborékfüggönyt ontott a széle, aprószemű, finom fajtát. Jó volt panorámából nézni 10 méterről, ahogy 30 méter előnnyel alattunk eltűnik egy csoport. Aztán mögöttünk a távolban már buborékok szaggatták a kéket, úgyhogy nem habozva picit sem egy dugóhúzó szerű süllyedéssel belezuhantunk a tetőbejáraton át. Mélység 18, növekszik, suhanás, hopp! már 30,0 méter – na itt megállnék!

A többieknek jobban sikerült a zuhanás, úgy belejöttek, hogy az elsőt a nyakamba kaptam. Fel sem néztem, kinek sikerült ilyen jól, leráztam magamról, stabilizáltam magam odébb egyet, aztán leltároztam. Igyekeztem a létszámot tartva végigúszni az etapot, meg közben fényképezzek is.
Fennállt az esély, hogy többen leszünk, mert immár körülzártak rendesen: előttünk, mögöttünk, meg fölöttünk is búvárseregek pöffögettek vadul. Ha nem lett volna bennem mélységhez illő nitrogénnarkózis, akkor sem tudtam volna őket megszámolni – hát ilyen a traffik jam.

Na, tök klassz , fal előttünk, irányváltás következik, mostantól függőlegesen emelkedünk. Lógunk csak a jacketben, néha gyorsulunk egyet, vagy csak a mennyezet rohan felénk? Az emelkedés tutti, hogy nem lesz zökkenőmentes: szoktak kopogni a palackok a sziklán – persze nem az enyém. Embereimnek jelzem amit jelent a manőver, s fenntről nézek rájuk, midőn követnek. Eltűnnek előlem a kapálódzó alakok, szabad a kijárat, de a lőrésszerű nyílásokon mindenfele uszonyos lábakat, alakokat látok. Többen közvetlen az arcomba bámulnak egy-egy résen át, amiből a támadni akarnak verziót elvetem – bár eléggé fenyegetően közel vannak. Valszínű, ők fentről ússzák lefele a a Canyont. Ez is klassz móka, csak hát nagy a forgalom…

Csak kikerül mindegyikünk. Győztünk. – megnyertük az élményt, a terv nehezebb része kipipálva, kiérkezés is sima, levegők, dekó, merülési idők stimmelnek. Kész, pihenés, amibe belefér egy kis mászás a fennsíkra. Világbajnok csirkés rizzsel a hasamban nomád barlangkunyhókat fotózunk, majd indulás Abu Helalt merülni!

Beduin sofőrjeim meg Ibrahim herceg nagyon figyelhetnek, mert mindig a föld alól, az utolsó pillanatban kerül elő a sofőr. Mikor éppen kell! Na ez elég misztikus. Sofőröm szól, nagyok a hullámok basa! Mondom, majd közelről nézve mérjük tudásunkhoz. Tényleg jó nagyok voltak, de a merülés jól sikerült. Nem kedvelik mások, kevesen látogatják, de bejött a csapatnak. S ez már egy másik történet, egy másik alkalomra.