Minden nap a csoportok visszatérnek a merülésből, benépesítve a bázist. Itt van mindenki, s marad is többnyire, hiszen közel a vacsora. A kaja az jó, menü, amiben sokszor szerepel a grillezés, amit maga a bázisvezető szigorúan saját kézben tart. 
Imi otthon van a témában, vagy ötnyelven tüzeli az éhes embereket.
Nos, hagyományok is vannak. Ilyen a búváravatás Lighthouse módra, vagy születésnapi buli. Ez utóbbi pedig pont Imi szülinapja alkalmából került megrendezésre. Egyiptommban nem hétköznapi kaland csülköt az asztalra tenni, vagy jó kis babgulyás sem mindig kerül az asztalra.
Nos, mellé még a nagy grillrácson izzadtak a fasírtok, meg a húsok. Direkte a sétányon, a ház előtt. Itt még a kóbor kutyák is csontokkal rohangáltak, s jutott trakta mindenkinek.
A hangulat is meredeken emelkedett, hiszen a másnapi merülések árnyékában azért fért alkohol a konty alá – s került is. Kerekedett torta, aztán meg a STAFF egyenruhába bújva, luficsokorral, ajándékkal, a köszöntötte a górét. Hagyományok szerint a buli az éjszakába nyúlt, de erről se képem, se mesélnivalóm nincs, bár készült házi videó a táncos mulatságról.
Popularity: 4% [?]
De nagyon vadul. A kooperáció tökéletes: én kattogtatok, ő pedig világít a Kowalski 620-as nappali fényével.
Jó volt panorámából nézni 10 méterről, ahogy 
szoktak kopogni a palackok a sziklán – persze nem az enyém. Embereimnek jelzem amit jelent a manőver, s fenntről nézek rájuk, midőn követnek. Eltűnnek előlem a kapálódzó alakok, szabad a kijárat, de a lőrésszerű nyílásokon mindenfele uszonyos lábakat, alakokat látok. Többen közvetlen az arcomba bámulnak egy-egy résen át, amiből a támadni akarnak verziót elvetem – bár eléggé fenyegetően közel vannak. Valszínű, ők fentről ússzák lefele a a Canyont. Ez is klassz móka, csak hát nagy a forgalom…
Gondolhattam én, hogy sima lesz, mint ereszkedünk, s haladunk irányba, de nem! Lett légyen a négy ember kicsi csoport, de mindenkinek megvan a története rá, hogy mi miért alakult másképp. Az én verzióm is zavaros, de hogy be menni nem úgy sikerült, s kijönni sem, az idő el is telt, az emberek el is tűntek meg elő is kerültek, dekót is kaptunk meg nem is, el is fogyott a levegő, de maradt is, tetszett is, meg döbbentünk is, ezek az elemek itt mind megvoltak.
Tény, hogy a mosolygás után jött a jeges borzongás, meg a hideg verejték! No nem a reptéri klíma volt túlméretezve, hanem beleszaladtunk a szigorba. Kérem szépen a búvár jegyeink 30 kilóig jelentenek védelmet, aztán a kézipoggyász 10 kilo lehet. Egyikünk 42 kilós csomagját meg visszadobták, mondván, hogy túlméret, ilyet nem lehet feltenni a gépre. Emberek sorát varrták be túlsúlyra, amit én hírből se nagyon ismertem eddig. Rögtön kezdett nehéz lenni a 14 kilós videopakkom, meg a laptoptáska… Ráadásul a szállíthatatlan cuccot is szét kellett dobni, hogy beleférjen a 30-ba. Mire ezzel valahogy kész lettünk, utolsók lettünk, valamint az ügyintézők hátán púp s a gépindulás lehetséges késleltető tényezői. Ezért is sikerült előnyösen megoldani a súlyos kérdéseket.
Dejavu – Dahab, ismerős, porosabb és szutyibb, mint emlékeimben. Meglepetésképtelen gyors beilleszkedés részemről, csak a csoport elkerekedett szemeit látva bukkan ki belőlem a nevetés. Akklimatizálódni kell Gyerekek! Akklimatizálódni! Ilyen klassz helyet nem is álmodtatok még, csak érezzétek, kapjátok el a feelinget! – mondom nekik. Racionális elmémmel értékelem toporgásukat, bár elgondolkodom rajta, hogy milyen értelemben vagyunk messze Nyugat Európától: a jóléti országokból sokan vásároltak itt ingatlant, alapítottak éppen céget, vagy vállalkozást, s jönnek ide sokan ma is, merülni, s pihenni. S a Dahab komfort, az itteni feltételek és körülmények egy percig sem ingatják meg őket – mint mondjuk az enyéimeket most. Hát, ez nem éppen a jövő évezred utcaképe, s emiatt is kaland minden pillanat. Ez nem fogható sem Hurghada, sem Sharm, sem más turistakaptár tündérkertjéhez. S mi itt vagyunk végre!
– címmel. 
