Monthly Archives: October 2008

Rescueboat, Hurghada: 012235 1313

Napi hajó programja 14 intrós. Az én részem ebből egy csoportos DVD készítése. Persze ez a nap zötyögve, akadozva indult, a fogaskerekek között csikorogtak a homokszemek és nehezen gördültünk túl a holtpontokon. Persze ha az ember fáradt, vagy nem aludt jót, akkor bármi könnyebben tűnik nyűgösnek, márpedig én hajnali négykor vettem fel a reptéren a videokamerámat.
Tehát elég disszonáns volt a fedélzeti csapatmunka, de az emberek rendre a vízbe kerültek. Teafilter – ez a beceneve a mutatványnak, ahogy fél kézzel fogja a palackot, mintha mártogatná a kezében csünggő emberalakot a búvárvezető. Három pályán, háromfelé hordták az intrópalátákat. Hát, mind a fény, mind a látvány tekintetében nem voltam elkényeztetve, ráadásul hajtani kellett az eseményeket, nehogy lemaradjak valamelyik páciensről. A felvett anyag ismertében sajnáltam magam, amint a második műszakban majd filmet próbálok gyúrni a sok kaszáló emberből, amint élete nagy víz alatti kalandján esik át. Hát, igen, a feladat nagysága az adott, csak hát ilyen körülmények közt nem sétagalopp a videós élete.
Ahogy a kollégák sem nagyon tapogattak, gátlástalan lendülettel hajtottak keresztül a kamera látómezején, a búvárok meg érzéketlenek voltak a kamerára, más gondjaik lévén.

Gond persze akad hívatlan. Az egyik hölgy ugyan nem bírt lemerülni, hol teljes erővel küzdött a felszínen maradásért, hol meg ellene. Nem is vettem fel, továbbmozdultam egy másik alanyra. Gondolom senki nem nézné szívesen a kétségbeesetten kapálództam című emlékvideót a családja és barátai körében. Nos, a hölgy rosszul lett, majd hívni is kellett a mentőcsónakot. Lehet, hogy orvos nélkül is le lehetett volna zárni az epizódot, de ha valaki véres köpetet produkálva elfekszik, akkor van ok az ijedtségre, hiába is zárható ki komoly deco betegség, hiszen bármi embólia, vagy tüdőprobléma fenn állhat a mintegy egy – másfél méteres merülés dacára is.
A mentőhajó frankón másik merülőhelyre, másik hajóhoz hajtott, ötven perc alatt a közelbe ért, plusz tíz percet kóválygott a környéken. Ezek a kórháziak nem ismerik a merülőhelyek neveit, meg helyét? Miért nem csodálkozom nagyon ezen?

Egy napi munka után, másnap este viszem a kópiákat a Cseh csapatnak. Annyira tetszik nekik, hogy ottragadok és kellemesen bewhyskizünk. Éjjel megjön Imi főnöki teljében, megpakolva mindennel, tehát pálinkás hajnali közjáték előzi meg az ébredést. Megyek megint forgatni.

Próbálkozások

Csak vigyorogtam, a helyzethez illően, amikor ugye próbálnak hülyének nézni. Ez a Coltri lerakatban történt, ahonnan már két töltőcsonkot elhoztam a kompresszorhoz, ami persze nem passzol a meglévő rendszerhez. Gond zéro, tovább kell építeni négyessé. Egy nagyon megbízható arab szakemberrel próbáltam kommunikálni. Persze tudjuk, hogy sok ilyen van, úgyhogy a kétségbeesésbe kergettem mosolyogva pár jól irányzott kérdéssel. Aztán jött a dörzsölt kis olasz góré. Na, ő nézett madárnak, de azért lekommunikáltuk a kalandot: 207 EUR. És alkudhatok felfelé. Mi is lett volna, ha nem lenne meg a cucc egy része otthon? Semmi kapkodás; ennyiért nem kell.

Második olasz melo. Ülök a stúdióban, nézi a legfrissebb munkám a szakember. Próbáltam pozitive hatni rá, beszéltem én szépen hozzá, de csak úgy érezem magam, mint kisdiák a szakvizsgán, ahol a tanár a csapat száz százalékát elkaszálja. De azért volt esélyem rá, hogy valami projekt címén foglalkozunk majd ezzel a víz alatti vizualitás témával. Pár elterelő kérdés-felelek után sóhajt, hogy nincs meló, kevés a kamera, más vágás kell, más fény. Nem elég jó. – mondja. Amivel persze szíven üt. Folytatja kíméletlenül: Ha szafarira külön ezért, nagyon-nagyon drágán profit kell küldeni, promo – referencia minőség létrehozására, ahhoz ez bizony kevés. Nem mondott újat, de úgymond becsapta előttem az ajtót. Most akkor hogy leszek végül profi egyszer? Igazán?!

Önképezhetem magam megint csak. Holnapután érkezik kamerám. Remélem épségben ér vissza Marsa Alamból. Akkor bizony kezdhetem a munkát végre. De nem rossz a szabadság: kitaláltam a strandra, keríttettem a beachboy-jal egy nyugágyat, és átadtam magam a napozásnak és a pancsolásnak. Két óra múlva már nagyon pittyegett a benapozásmérőm, menekültem az árnyékba. A trópusi nap nem tréfa, nem akartam aszalódni én. Úgyhogy igyekeztem haza, hogy Aloe Verával locsoljam a képemet, mert már feszült rajta a bőr. Majd máskor nem délben megyek úszkálni…

Hurghada új kikötője elég cool lett. Ha nem este érek oda, még fotózni is érdemes lett volna. Annyira mesterségesen rendezettnek tűnik, ha valaki két utcával arrébbról jön, hogy meg sem mer állni. A búvárboltos fickó jó fej volt a DIVESTOPban, de a Papa’sban a sör háromszoros áron már nem ízlett. Két srác tüzeskedett a placcon, ment az akrobatika. A helyi arab fickó az korrekt szaltókat ugrált, bemutatott két kunsztot, amire azt mondom, hogy reménytelenül sok idő alatt se érném fel hiába tréningezek. Nézni jó volt. A katapultot is, egyszer majd benevezek, ha eléggé utálom magamat. Nos, erre nincs okom egyelőre.

Láblóga

Safari után, 3 nappal, vége a semmittevésnek. Éppen kifutóban vagyok a vízre. Azért valljuk be, itt rekedni a városi lakásban a Vörös tenger partján elég szomorú történet. Csak hát kevés a kirándulási lehetőség. Itt kérem nincs Normafa, Margit sziget, meg Parkerdő.

Azért a szobatréning eredményeképp a digitális anyagok rendezésével mérföldekkel előbbre vagyok. Épp képgalériák rendezésével vagyok teljesen elfoglalva, no meg video anyagok előszerkesztésével. Ha épp nem futunk ki a vízre. Dilemma csak egy van: freedive, vagy scuba?

St Johns safari

Hurghadából masszív, tajtékot fújó szél hátán futottunk dél felé. Fedélzeten illusztris vendégekkel ugyan, de a “mindhalálig merülés” irányzat fanatikus hívei nélkül. Szép, nyugdíjas tempóban, hajnal helyett reggeli merülésekkel, harmincon belül bugyogva jártuk be a St Johns favoritjait. Régi búvárcimboraként rangidős vezér Jani volt, mellesleg fényképezőgép kezelői vizsgával. Profi gépet anélkül nem lehet vezetni merülés közben… Én mint videoguide csatlakoztam a csoportokhoz, három órányi anyaggal végezve a vágóasztalon szerkesztve a safari anyagát. Bár a kóstoló direkte sovány, szerkesztésmentes, azért bemutatja, hogy van még látnivaló. Amit szerencsével lehet is látni. Mint kiderült, több honfitársunk is a régióban mozgott, bugyogva kergetve délibábjainkat, amit büszlén mondom, mi láttunk! Persze szerencse nélkül mit sem ér a profizmus.

Azért volt szívdobogás és izgalom. Mikor éjjel a hajó körül cápa kőröz, vajon mi a helyes teendő? Semmiképp sem az, hogy szereljük össze az optikát és ereszkedjünk a habokba. A Longimanus néven úszó fehér uszonyú már nyíltvízi fajta, ami nem túl ijedős. Egykor honos volt errefelé, ma mutatóba még találkozni lehet vele. Gondoltam, itt a rég várt találkozás, én hogy hagynám ki? Persze vakmerö vállalkozásunk nem járt sikerrel, éppen nem úszott szembe velünk az éji ezüst vízben nagytestű gyilkosunk. Három hajó állt mellettünk, mindenhol merültek éjszakait, de nem okozott túl nagy izgalmat a jelenség.

Na persze a fénycsóvában körbe-körbe pislantva kémlelve a sötétet, az már más téma. Az első 15 percben. Ez alatt egy hatalmas vén barakudát sikerült filmre venni, no meg megszabadulni a kezdeti félelemtől. Mintegy harminc percnyi áztatás után kimásztunk az optikákkal. Jani se örült, én meg plane ráztam az öklöm, mikor ruhám akasztásakor kinézek a vízre, és méterre tőlem úszik el cápa pajtás. Hát vége a bolondzásnak, nem megyek vissza juszt sem. Ma már féltem eleget.

Volt ugye még pár cápa jelenés, legyen szerencsémre mondva, ott voltam mindig a jó helyen. Ezen felül a korallabirintus az, ami miatt nagyon oda tudtam lenni. Malahi, vagy Elarouk, Claudia, vagy Umm Maharani? Bármelyiken szívesen merülöm! (persze mindet nem lehet egyszerre) Nos, levezetésnek snorkelezhettünk a Thug boaton. Safarizni félállásban szép munka, az emberek arca, meg a kész video is ezt igazolja. Mostanában nem is keresek másikat.