Úti jegyzetek

Úti jegyzetek

Banja Luka: rafting lett a mulatság, amit Pasic haverunknak köszönhetünk. A srác ezüst érmes folyami európabajnok, lehet, hogy a folyó szelleme a keresztapja. Mindent tud a helyről, a folyóról, az örvényekről, amikről gyakorlatilag folyamatosan beszél. Igen jó vezetést kaptunk, 19 kilométert húztunk a Vrbacon, amiben alig volt víz. Legjobb az április-május akkor igazi fehér víz amiről beszélni érdemes. Sok egyéb is kiderült, de azt majd a Weking főhadiszálláson teregetem ki – hiszen jó lenne egy kis túrát lehozni ide, van egy hétre való ötletem Bosznia témára.

A hegyekben aludtunk, ki kocsiban, én spec bivakolva egy letérő út végén. Innen mentünk tovább, hogy egy másik régi tervünknek engedjünk teret: ugrás.

Már olyan hírek is kerengenek, hogy a mostari hídról ugrottunk – ami nem igaz. Csak a fele olyan magas tréning toronyból kóstoltuk be a folyót. Nyelvtanilag tehát igaz: ugrottunk Mostarnál. Miután még mindig tudtunk Mostarban mit fotózni, ráadásul reggel korán még a turisták előtt megtehettük ezt, pár órát rá is szántunk. A foto múzeumban archiv felvételen nézhettük a hadi állapotokat, a híd szétlövését. Hajmeresztő volt nézni, viszontlátni a helyet élőben, érezni a levegőben a halált. Kicsit, mint mikor az ember a mélybe néz és a tériszony szele megcsapja.

Eborzaszt és szédít. Na, ezt teljes erővel érezhettük, miután ittunk egy bivalyerős helyi kávét. Átúsztuk a hűs folyót, fel a sziklákra, fel az ugróhelyre. Kb. 12 méter magas torony nyúlik be a sziklák fölé, alatta örvénylik a víz, kiállva a legszélére remeg a láb. Legalábbis lentről láttam, ahogy Balagenak ez a gondja. Ültem a stabil beton teraszon, csak másfél méterre a folyó felett, felfele néztem, miközben az én fülemben is dobol a vér, előre remegek az ugrástól. Pedig le sem néztem még fentről.

A mostari figura. Ahogy a helyi srácok ugranak, kitárt karral, felhúzott lábakkal egyensúlyoznak a levegőben. Becsapódás előtt már  nyújtott testtel, függőlegesen állnak, talppal érkezve a vízbe. Ez a figura elég biztonságot nyújt, hogy az ember ne csapja meg magát, működik a hídról is. (bár fejest is ugranak a profik) Néztem az elemi mozgáskultúrával is könnyűnek látszó figurát, amit csak a levegőben szabadeséssel töltött 12 méter zuhanás nehezít. A helyi nyolcéves kissrácok párszor már bemutatták a technikát, mikor nem, akkor Balage koncentrált és a gyerekek inzultálták. Én mindenesetre ugrottam bemelegítőket. Aztán meg kiálltam az állvány szélére… aztán mégegyszer, majd mégegyszer. Megy ez, csak ügyesen – egyiknél sem csapott meg a víz! Azt hiszem, legyőztem magam, hisz régóta nem mertem ugrani.

Érkezés HN-ba: Dragan medve előbújt a rejtekéből, majd egy év után újra beszéltünk. Legurult pár sör, sok bohém párbeszéd félszerbül, meg hatalmas ínyenc pljeskavicás hamburger. Azóta sem láttam az öreget, mert skipperként a tengert kell járnia, utolsó hírként Velencében keleltt kikötnie.

De ki búvárkodik? A helyi túraszervezőnk rögtönk nekünk esett: de jó hogy itt, beszéljünk, jönnünk kell, csinálni, mert aki van, az lókötő. A profi oktatóval itt merült az öbölben, barna moszatokat nézegetve, na ebből lett is balhé, de ez csak a jéghegy csúcsa volt. Bedobott pár komoly érvet, amiből az jött ki, hogy van bázis épület, kikötővel, pártfogóval… van kuncsaftkör, sőt! Nézzük meg Porto Montenegro projektet. Több száz fullos egzisztencia érkezik nyaranta és senki nem tud nekik búvárkodást kínálni… Nos, ilyen érvekkel kell szembenéznünk pillanatnyilag.

Tárgyaltunk a kiszemelt hotellel, pozitiv. Ha hasonlítani kell a körülményeket a magyar Hunguest Sun Resorthoz… hát! Nos, utóbbit megkerestük, de tárgyalás nem lett belőle. Új, elfoglalt igazgató van, lehet, hogy jövőre nem ő lesz már, itt gyorsan cserélik a vezéreket – szóval illetékessel nem tárgyalhattunk. Nem kommentálnám azon kívül, hogy tipikus, vagy hogy dejavu.

Kotor – megmásztuk. A titok: reggel tíz előtt fel kell érni a  csúcsra. Nem szabad vinni semmi csomagot, jó túracipő kell, gyorsan meg lehet fordulni. Gyönyörű képeket csináltunk – majd a szezon leggagyibb jegeskávéját sikerült kirendelnem. Innen mentünk Budvára, saját projektet kicsit marketingelve, beszéltünk hajósokkal, kérdezgettünk, de sajna úgy tűnik, nem minden ötlet működik. Így strandolás, esti fények, sok vodka nyomta rá az estére a bélyeget. Ember, ha megállsz Budván az esti fényeknél és nézed a Yachtokat, akkor elveszted az arányérzékedet. Káprázat az, mintha csak a Napba néznél. Engem, aki már láttam pár dolgot, hát engem elbűvölt a mai Yachtélet csillogása.

Porto Montenegro. Hivatalosan, vezetővel, managerekkel beszélve körülnéztünk a portán. Régebben ez egy elhagyott, katonai bázis volt, többször láttuk a vízről. Ma, egy város épül gőz erőkkel és precizitással, olyan 4000 EUR/négyzetméteres eladási irányáron. Elég szerénytelen a reklám, a projekt olyan nemzetközi nagyvonalú marketinggel nyomul, mint a Dubai  pálmaszigetek. Ma az elit erről beszél – legalább is erről kéne nekik. Irdatlan ingatlanok, létesítmények, naná hogy casino, persze tax free üzemanyag kapcsolódik ehhez az igazán  elit yachtkikötő megvalósításához. Gondolatébresztő, nem? Erre mondta Jack: skacok, lehet itt keresnivalótok.Miután egy szép harminc méteres Yacht elhagyta a mólót, megnéztük Tivat központját, hogy együnk valamit.

Tivat üres. A strandon van aki nyaral, a kikötőben aki dolgozik. A vendéglőben olyan konzerv izű kaját kaptam, hogy ha nem vagyok éhes, akkor visszaküldöm. Leizzadtunk a fülledt teraszon és vissza vágtattunk HN-ba.

Elmentünk hegyet mászni, ami másfél órás program Goran cimboránk szerint. Hát… Fiúk a csúcson, ahogy mondják, egy búvár, egy biológus, egy professzor, egy rokon, meg egy ketrecharcos és persze a kamera mögött kissé nyers és szapora léptű vezetőnk. Mit mondjak, lentről sokszor néztem már a hegyet, de most vált valóra az első csúcs bevétele. Elképesztő volt, ki is döglöttünk.

Ezek után merülő nap: gránátok című új merülő hely. Péterünk merül, Balage és én sztrájkolunk: egy ilyen csip-csup merülésért nem vizezünk cuccot. Konkrétan 22 perc, 32 méter, muníció megtekintisé címén, 16 fokos vízben. Így Rosera vitettük magunk, ugráltunk a tengeralattjáró bázis tetejéről.  Igen, igen, a mostari figurát vettük elő. Itt az az extra, hogy kis keskeny betonfalak között kell elrugaszkodni, ami elég paráztató. Vagy negyedik alkalomra sikerült valami használható figurát előhozni magamból, annyira megzavart a mélység, meg a levegőben töltött idő. Ez volt az utolsó napunk: egy nap hazaút várt ránk.

Montenegro, csak semmi búvárkodás jeligével. Ez volt az idei nyár – és a mi kis túránk röviden.